Amikor a fáraó szíve megkeményedett

Hogyan viszonyul Isten a gonoszsághoz?
Legyünk őszinték, a 2Móz 1–18 a Biblia történetének egy különösen felkavaró része, ami felvet azért néhány elég nehezen emészthető teológiai kérdést. A történet valósággal olvastatja magát: az Isten és a fáraó közötti hatalmas összecsapás tétje nem más, mint a rabszolgaságban lévő izráeliták sorsa. A fáraó egy nagyon gonosz (igazából a leggonoszabb) ember, akivel a Bibliában eddig találkoztunk. A történeteket olvasva pedig talán nem is lesz mindig annyira egyértelmű, hogy végül is ki az, aki irányítja az eseményeket. Isten? Ha igen, akkor adódik a kérdés, hogy miért engedi, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok? Miért hagyja, hogy az összecsapás erőszakba és vérbe torkolljon? Ha úgy érzed, jól jönne egy kis háttértudás ehhez a témához, nézd meg a „Kivonulás 1–18.” című videónkat.
A fáraó mint titulus
Ha figyelmesen olvasol, észreveheted, hogy a Kivonulás könyvében a fáraó nem egy személynév, hanem egy uralkodói titulus, ami gyűjtőfogalomként magába foglalja az egymást követő egyiptomi királyokat. De akkor vajon miért nem emeli ki és nevezi meg a szerző azt a fáraót, aki személy szerint szembeszállt Mózessel? (Lehet, hogy II. vagy III. Thotmesz volt, esetleg I. vagy II. Ramszesz?) Minden bizonnyal szándékos hallgatásról van itt szó. A könyv szerzője a fáraóban nem egy konkrét királyt, hanem az ősképét szeretné láttatni az emberi lázadás azon mintázatának, ami a bűnesettel indult és Bábel tornyával tetőzött be (1Móz 3–11). Az egyiptomi király vagy királyok az emberi gonoszság negatív mintapéldányai. Bennük követhetjük nyomon az emberi szívnek azt a tragikus elváltozását, amely miatt egy személy vagy társadalom mások elé helyezi saját értékrendjét és boldogulását. Ha egy nemzet Isten bölcsességét elhagyva újraértelmezi magának a jó és a rossz fogalmát, előbb-utóbb olyan lesz, mint a fáraó, és egy olyan Egyiptomot hoz létre, amelynek gazdagsága és biztonsága egy erőszakkal leigázott és elnyomott Izráel kizsákmányolásától függ. A történet végül lerántja a leplet a fáraóról: gondosan felépített uralkodói hírneve és büszkesége még saját népénél, az egyiptomi életeknél is drágább a számára. Ez a szörnyű igazság, mely a Biblia szerint kórkép az egész emberiség állapotáról. Az, ami a Teremtés könyve 11. fejezetében Bábel volt, az itt a fáraó személyében és az Egyiptomi birodalomban ölt még nagyobb méreteket. Isten pedig válaszol minderre.
A visszájára fordított gonoszság
Ezzel a történettel kapcsolatban gyakran felvetődik egy kérdés a fáraó „kemény szívéről”, mely vissza-visszatérő motívuma a szakasznak. Néha azt olvassuk, hogy a fáraó keményíti meg a saját szívét Isten ellen, máskor peddig azt látjuk, hogy Isten az, aki megkeményíti a fáraó szívét. Most akkor ki áll emögött a sok gonoszság mögött? És mit mond el ez a történet arról, ahogy Isten a történelem vagy a mi életünk gonoszságaihoz viszonyul?
Ha választ akarunk kapni ezekre a kérdésekre, türelmesnek kell lennünk és lassan, megfelelő sorrendben kell tovább olvasnunk a történetet. Máskülönben csak lecsalod azt az utat, amin a szerző szeretné, ha az olvasás során végighaladnál. Mózes elhívástörténetéből (2Móz 3–6) legelőször is az derül ki, hogy Isten „tudja”, hogy a fáraó nem fogja elengedni az izráelitákat (2Móz 3,19–20), de az is világossá válik, hogy Isten meg fogja keményíteni a fáraó szívét (2Móz 4,21 és 7,3). A Bibliában folyton felbukkan az a józanságra intő gondolat, hogy Isten ismeri az ember szívét és tudja, hogyan reagálunk majd dolgokra (lásd Jer 17,10). Isten ki fogja szolgáltatni a fáraót saját gonoszságának. De ez akkor azt jelenti, hogy a kezdetektől fogva végig Isten volt a felelős a fáraó lázadásáért? Tovább kell olvasnunk figyelmesen.
A szívek megkeményedése
Amikor Mózes először találkozik a fáraóval (2Móz 7,13–14), azt olvassuk, hogy a fáraó szíve „kemény maradt” (RÚF, SZIT), vagy „megkeményedett” (KNB). Na és most kell bibliakutató-üzemmódba kapcsolnod magad, mert a fordításokkal sajnos eléggé bele lehet bonyolódni a témába. Lássuk, miről is van szó! A „kemény maradt” vagy „megkeményedett” héber megfelelője egy úgynevezett statív igealakban lévő ige (kiejtés: kházaq), ami sajátos módon nem jelöli meg a cselekvés alanyát. Nekünk ebből most csak annyi a fontos, hogy egyelőre nem derül ki, hogy ki miatt maradt kemény a fáraó szíve. Ez a fajta – úgy tűnik, szándékos – kétértelműség összezavarhatja a mai olvasót, aki azt gondolhatja, hogy már a 7. fejezettől kezdve egyedül Isten az, aki a fáraó szívét mindvégig megkeményíti. Pedig a szöveg nem ezt állítja. Tovább olvasva szemet szúrhat egy ismétlődő minta: az Egyiptomot sújtó első öt csapásban hol a fáraó maga keményíti meg a saját szívét, hol ugyanúgy nem lehet eldönteni, ahogyan már a nyitó jelenetben sem. Az utolsó öt csapásban, azonban, ez a mintázat megtörik.
A tíz csapás és a fáraó szíve (Károli Gáspár fordítása alapján)
Vér: a fáraó szíve „kemény maradt” (7,22)
Békák: a fáraó „megkeményítette” az ő szívét (8,15)
Szúnyogok: a fáraó szíve „kemény maradt” (8,19)
Bögölyök: a fáraó „megkeményítette” az ő szívét (8,32)
Dögvész: a fáraó szíve „kemény maradt” (9,7)
Hólyagos fekély: „az Úr megkeményítette” a fáraó szívét (9,12)
Jégeső: a fáraó „megkeményítette” az ő szívét (9,34)
Sáskajárás: Isten kijelenti, hogy ő volt az, aki „megkeményítette” a fáraó szívét (10,1; 10,20)
Sötétség: „az Úr megkeményítette” a fáraó szívét (10,27)
Elsőszülöttek halála: „az Úr megkeményítette” a fáraó szívét (11,10)
A fentiek alapján több következtetést is levonhatunk. Először is, az utolsó öt csapásban négyszer hangzik el, hogy Isten az, aki megkeményítette a fáraó szívét. Az első öt csapáshoz képest ez egy szembetűnő különbség. A történet első felében ugyanis azt látjuk, hogy vagy a fáraó keményítette meg a saját szívét (2. és 4. csapás), vagy nem lehet eldönteni a már előbb említett kétértelműség miatt (1., 3. és 5. csapás). Ezzel kapcsolatban érdekes megfigyelni, hogy amikor a 7. csapás után a fáraó megint megkeményíti a saját szívét, a narrátor ugyanezt a jelenséget a kétértelmű igealakkal ismét leírja (2Móz 9,34–35). Vagyis ezek szerint a kettő ugyanazt jelenti, és a már korábban használt kétértelmű igealakok (1., 3. és 5. csapás) sem Istenre, hanem mindvégig a fáraóra vonatkoztak!
A lényeg
Vajon mi lehet az oka annak, hogy a szerző hol így, hol úgy beszél a fáraó szívéről? A szerző ezzel az „oda-vissza” módszerrel az emberiség állapotának tűpontos diagnózisát kívánja felállítani az emberi gonoszság rejtélyes természetéről. A fáraó az egyiptomi normák szerint értelmezte újra a jó és a rossz fogalmát, Isten azonban lehetőséget ad neki, hogy magába szálljon, és önmaga helyett őt ismerje el végső tekintélyként. Azok után, hogy a fáraó első alkalommal megmakacsolja magát és ellenáll Isten hívásának (lásd 2Móz 5,1–2), Isten még további öt alkalommal újra meg újra lehetőséget ad neki arra, hogy meggondolja magát, és megalázkodjon előtte. A fáraó azonban minden egyes alkalommal megkeményíti a szívét. A szerző ezzel azt kívánja bemutatni, hogy az emberi gonoszság – noha szörnyű és abszurd méreteket ölthet – sosem jelent akadályt Istennek abban, hogy véghezvigye céljait. Ő még ezt a gonoszságot is fel tudja használni arra, hogy megvalósítsa a tervét: megáldani az emberiséget Ábrahám családján keresztül.
A tetőpont
Végül a 10. csapás után már a fáraó is azt akarja, amit Isten: távozzanak az izráeliták Egyiptomból. Fia elvesztése után végre szabadon engedi Izráel népét. Nem meglepő módon azonban a fáraó ismét meggondolja magát (2Móz 14,5). Összehívja hadseregét, Isten pedig megkeményíti a szívét (2Móz 14,8). A történet végét már ismerjük. A fáraó belefullad a saját gonoszságába, a birodalma pedig katasztrófába süllyed.
Róma 9
Az Újszövetség könyvei közül A rómaiakhoz írt levélben Pál foglalkozik a legtöbbet ezzel a történettel. A 9. fejezetre utalva sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a fáraó gonoszsága mögött végső soron már a kezdetektől fogva Isten állt. Ezt írja Pál a Róma 9,18-ban: Isten „akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít”. A fáraó szíve kapcsán Pál itt arról az ősmintázatról beszél, amit saját korában is felismert: az ő népe, a zsidó nép szíve is ugyanúgy megkeményedett, mivel nem fogadták el Jézust Messiásnak. Ebben a szakaszban tehát Pál nem azt magyarázza meg, hogy miként történt a fáraó szívének bonyolult állapotváltozása, és azt sem állítja, hogy egyedül Isten miatt keményedett meg a fáraó szíve, hanem a kivonulás történetét összefoglalva beszél a fáraó gonoszságának állapotáról és arról, hogy még a legszörnyűbb emberi gonoszság sem képes megakadályozni Isten azon tervét, hogy áldást hozzon. Ezen az üzeneten keresztül értelmezi Pál Jézus kivégzésének látszólagos tragédiáját, hogy megértsük, Isten terve volt, hogy a Messiás kereszthalála által áldja meg a népeket. Pál így tárja fel előttünk Isten igazságát és kegyelmét. Az, hogy Isten még a gonoszságot is fel tudja használni arra, hogy megvalósítsa a tervét, nem jelenti azt, hogy a gonoszságot is ő tervelte ki. A fáraó a felelős a saját gonoszságáért, akárcsak József testvérei. Ugyanakkor nincsen olyan gonosz, emberi hatalom, ami megakadályozhatná Istent abban, hogy a megígért áldást és szabadítást elhozza minden népnek.
Mit jelent ez a fáraóra és rám nézve?
Amikor az emberi gonoszság ellenőrizetlenül marad, rossz dolgok történnek, és a rossz emberek néha szörnyetegekké válnak. A Kivonulás könyvének szerzője azt mutatja be, hogy egyedül a fáraó a felelős a szívében lévő gonoszságáért, aki a történet egy adott pontján (az 5. csapás után) egy olyan határvonalat lépett át, ahonnan már nem volt visszaút. Annak érdekében, hogy eredeti célját mégis elérje, ezen a ponton Isten új célra használja fel ezt az „edényt” (ahogyan Pál utal a fáraóra a Róma 9-ben). A történet tanulsága tehát nem az, hogy Isten eleve megtervezi mások gonoszságát. Épp ellenkezőleg! A történet arra figyelmezteti az olvasót, hogy „Vigyázz! Ne légy olyan, mint a fáraó!” Ha megromlott természetünk gonosz vágyait ellenőrizetlenül hagyjuk magunkban, akkor az emberi szív és elme furcsa változásoknak indul. Isten, kegyelméből fakadóan többször is felkínálja a visszatérés lehetőségét – vajon te is adtál volna ennyi lehetőséget a fáraónak?! –, de az ember képes olyan romboló utat választani, amelybe végérvényesen bebetonozza magát. Isten megengedheti, és néha meg is engedi, hogy a saját gonoszságunk következményét teljes mértékben elszenvedjük. De a jó hír az, hogy ha ez az utolsó mondat megrémít, akkor nem vagy olyan, mint a fáraó. Az, hogy foglalkoztat ez a téma, azt jelzi, hogy a szíved még lágy, és tudni akarja, hogy mi a helyes! A Bibliában előre haladva egyre több minden fog kiderülni arról, hogy milyen a kemény és a lágy szív. Most azonban elég magunkkal annyit elvinni, hogy az igazságos és kegyelmes Isten meg akar menteni minket saját magunktól.