Az egykor mellőzött evangélium

• Eredeti cikk: Mark: The Gospel of the Servant-Messiah
• Szerző: Mark L. Strauss
• Fordította: Rácz-Schliszka Gábor és Páll László
• Lektorálta: Páll László és Székely Pál Domokos

A korai egyház a négy evangélium közül a Márkéval foglalkozott a legkevésbé. Ezt mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy a hatodik századig egyetlen kommentár (írásmagyarázati mű) sem készült Márk könyvéhez. Ebben több dolog is közrejátszhatott. Egyrészt mérföldekkel rövidebb a másik háromnál, és az itt leírt történetek 90%-a megtalálható vagy a Máté, vagy a Lukács szerinti evangéliumban is. Másrészt az egyik egyházatya, Augustinus (Szent Ágoston), Márk írását Máté és Lukács rövidített változatának tartotta. Harmadszor ennek az evangéliumnak ráadásul még a stílusa is nyersebb, kevésbé irodalmi, mint a másik háromé. Nyelvezetében messze nem olyan választékos, mint Lukács, és sokkal kevésbé strukturált tematikájú, mint Máté. Ezen felül Márknál találunk még jó néhány problematikus részt is: nehezen értelmezhető jézusi tettet és kijelentést, amik Máté és Lukács írásaiban letisztultabban jelennek meg.

Az évszázadokon át tartó mellőzés napjainkra a visszájára fordult, Márk műve az egyik legtöbbet tanulmányozott evangéliummá vált. A bibliakutatók túlnyomó része szerint ez az evangélium születhetett meg először írásban. Ennek megfelelően az egyik legfontosabb forrásként szolgált Máté és Lukács számára is. Márk igen erőteljes és lendületes stílusban fogalmaz, írása színes, tele van drámával és titokzatossággal. A többi evangéliumhoz hasonlóan Márké is egyedi módon és szempontból ábrázolja Jézust, általa pedig betekintést nyerhetünk abba, hogy ki volt Jézus és milyen célt jött beteljesíteni.

A Márk írói szándékának megértéséhez szükséges kulcsot az evangéliumának felépítésében találjuk. A könyv első fele Jézus messiási mivoltjával és azzal foglalkozik, hogy ő Isten Fia (Márk 1,1–8,30). A második fele pedig Jézus küldetésével (Márk 8,31–16,8). Meglepő módon a Messiás nem a római légiók legyőzéséért jött, hanem azért, hogy szenvedjen és meghaljon a bűnért való engesztelő áldozatként. Márk azért ír, hogy rámutasson: Jézus kereszthalála nemhogy nem cáfolja messiási voltát, hanem még annál is inkább bizonyítja azt. Ezáltal pedig küldetéséhez való hűsége válik minden tanítvány számára követendő példává. Jézus követőjének lenni annyit tesz, mint hogy: megtagadjunk önmagunkat, felvesszük a keresztünket és elindulunk a követésében (Márk 8,34).

Jézus identitása: hatalmas Messiás és Isten Fia (Márk 1,1–8,30)

Az evangélium első sora szerint Jézus a „Krisztus (héberül: Messiás), az Isten Fia”, és minden elbeszélés, ami ezt követi, az ezt a személyazonosságát hivatott megerősíteni. Mátétól és Lukácstól eltérően Márk nem beszél Jézus születéséről és gyermekkoráról. De Jánostól is különbözik, hiszen semmit sem mond földi élete előtti létéről (preegzisztenciájáról) vagy testet öltéséről (inkarnációjáról, vagyis emberként való földre jöveteléről). Ehelyett Márk egyenesen a dolgok közepébe vág és Jézus nyilvános működésével kezdi meg evangéliumát. Néhány rövid bekezdésben beszámol Jézus küldetésére való felkészüléséről is: így értesülünk Keresztelő János útkészítő szerepéről, aki a Messiás előfutáraként tevékenykedik, illetve Jézus megkeresztelkedéséről, majd pedig pusztai megkísértéséről (Márk 1,1–13). És még mielőtt egy pillanatra megpihenhetnénk, Jézus már azonnal elkezdi küldetését: Isten országának eljövetelét hirdeti, tanítványokat hív el az ő követésére, és tanítói, gyógyító és ördögűző körútra indul. Márk előszeretettel használja a görög „euthus” szót, amit a legtöbbször „azonnal”-ként fordítunk. Ez a kulcskifejezés 41-szer szerepel az evangéliumában. Bár valójában nem mindig „éppen akkor” történik valami, de a szóválasztással a szerző az elbeszélés menetét mégis gyorsított ütemben és sürgetően viszi tovább. Egy evangélium, felpörgetve!

Az elbeszélés első felének kulcsszava a „hatalom”. Jézus mindent hatalommal tesz. Már Isten országának a meghirdetése (Márk 1,13) önmagában is egyedülálló hatalmi igényéről tanúskodik. Az „Isten országa” kifejezés Isten szuverén hatalmára utal, amelyet mint Teremtő és Király gyakorol minden fölött. Hiszen ő a világmindenség Ura. És mégis, Ádám és Éva „bukása” óta a teremtett világ a lázadás, folyamatos bukás és romlás állapotában van. „Isten országa” tehát egy tömör megfogalmazása a mindenség újjáteremtésének. Jézus azzal a meglepő kijelentéssel lép fel, hogy ő azért jött el, hogy magát a teremtett világot állítsa helyre!

Jézus hatalma nyilvános szolgálatában is megmutatkozik. Négy halászt hív el arra, hogy kövessék őt, akik mindent hátrahagyva meg is teszik azt (Márk 1,16–20). Jézus tekintélyt parancsoló szava arra indítja őket, hogy maguk mögött hagyják családjukat, otthonukat és foglalkozásukat. Ezután Jézus belép a kapernaumi zsinagógába és tanítani kezd. Az emberek elámulnak azon, hogy az írástudókkal szemben ő hatalommal szól (Márk 1,22). A zsinagógában hirtelen megjelenik egy megszállott ember is. A benne lakozó démon a Jézus hatalmától való félelmében reszket: „Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom rólad, ki vagy: az Isten Szentje!” (Márk 1,24). Minden alkalommal, amikor Jézus démonokkal találkozik, azok felismerik őt és megrémülnek (Márk 1,24.34; 3,11–12; 5,7). Ő a hatalmas Messiás és Isten Fia!

A Jézus hatalmát bizonyító cselekedetei végigkísérik egész galileai szolgálatát is. Egy béna meggyógyításakor kijelenti, hogy: „az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön” (Márk 2,10). Miként „ura a szombatnak” (Márk 2,28), úgy hatalommal bír az ószövetségi törvény felett is. A 12 apostol elhívásával, akik Izráel helyreállított 12 törzsét jelképezik (Márk 3,13–19), Jézus magának Istennek a hatalmával cselekszik, aki Izráelt eredetileg életre hívta. Isteni hatalma abból is nyilvánvaló, ahogyan uralja a természet erőit – parancsoló szavával lecsendesíti a vihart: „Hallgass el, némulj meg!” A megrémült tanítványok pedig így szólnak egymáshoz: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” (Márk 4,39.41). A „Ki ez?” kérdés gyönyörűen összefoglalja az evangélium első felének témáját. Ezt a kérdést majd Péter vallástétele válaszolja meg a 8. fejezet 30. versében.

De még ezelőtt egyre nagyobb és nagyobb csodák következnek. Jézus kiűz egy egész „légiónyi” tisztátalan lelket (Márk 5,1–20); meggyógyít egy gyógyíthatatlan vérfolyásos asszonyt (Márk 5,25–34); és feltámaszt egy fiatal lányt a halálból (Márk 5,35–43). Kétszer is megetet többezer embert néhány kenyérrel és hallal (Márk 6,30–44; 8,1–13). És végül Istenként jár a vízen (Márk 6,45–56), hiszen Isten „Egymaga… lépdel a tenger hullámhegyein” (Jób 9,8).

Márk evangéliumának kezdeti csúcspontja – és így központi része – Péter vallástétele. Jézus elvonul egy kis időre a nyilvánosságtól, és tanítványaival Galileából északra, Cézárea Filippi felé veszi az irányt. Útközben megkérdezi őket: „Kinek mondanak engem az emberek?” Megoszló válaszok hangzanak el: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül.” Jézus ekkor hozzájuk fordul: És ti? „Ti kinek mondotok engem?” Péter válaszol a többiek nevében is: „Te vagy a Krisztus (Messiás)!” Jézus hatalommal teljes szavai és tettei meggyőzték Pétert, hogy valóban Jézus a Messiás, Izráel Megváltója.

És ekkor váratlan fordulatként Jézus a Messiás szerepét annak szenvedésében és halálában határozza meg (Márk 8,31). Péter megdöbben ezen a „vesztes gondolkodásmódon” és megfeddi Jézust. Jézus pedig felé fordul és viszonzásul még inkább megfeddi Pétert: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Márk 8,33). Bár Péternek igaza van abban, hogy Jézus a hatalmas Messiás és Isten Fia, de nem képes felfogni a Messiás szenvedésének jelentőségét. Az ő szenvedése és halála nélkül az emberiség megváltása ugyanis nem mehetne végbe. A Sátán célja pedig éppen az, hogy meghiúsítsa Isten megváltó tervét.

Jézus küldetése: Az Úr szenvedő szolgája (8,31–16,8)

Ez Márk evangéliumának kulcsfontossággal bíró fordulópontja. Hiszen ettől a jelenettől kezdve a kereszt kerül a középpontba. A következő három fejezetben Jézus három alkalommal is megjövendöli saját szenvedését és halálát (Márk 8,31; 9,31; 10,34). E kijelentések csúcspontja a Márk 10,45-ben hangzik el, ahol Jézus világosan elmagyarázza közelgő halálának értelmét: „az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Jézus halála tehát engesztelő áldozat, ami megfizet a bűnökért és helyreállítja az emberek istenkapcsolatát.

A 11. fejezetben Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe, betöltve ezzel a Zakariás 9,9 jövendölését. Ez a „győzelmes bevonulás” Jézus első nyilvános kijelentése messiási voltáról. Ezelőtt szándékosan titokban tartotta azt, hogy ő a Messiás. A bibliakutatók „messiási titokként” hivatkoznak Márk evangéliumának e különös vonására:

Jézus elnémítja a gonosz lelkeket, amikor azok fel akarják fedni, hogy ki is ő (Márk 1,25.34; 3,11–12; 5,7); a meggyógyított embereknek megparancsolja, hogy ne mondják el senkinek a velük történteket (Márk 1,44; 5,43; 7,36; 8,26); és a tanítványait is figyelmezteti, hogy ne fedjék fel senki előtt messiási kilétét (Márk 8,30; 9,9).

Minek ez a titkolózás? Jézus Márk 8,31-ben mondott kijelentésével válik számunkra ennek oka nyilvánvalóvá. Számos népszerű zsidó váradalom kötődött egy harcos Messiás alakjához, aki legyőzi a rómaiakat és megalapítja a földön Isten országát. Az emberek hajlottak volna arra, hogy saját belátásuk szerint tegyék Jézust királlyá. Ő viszont ezzel szembe menve elfojtja a hamis messiási váradalmakat, hogy rámutasson a Messiás igazi (szenvedő) szerepére. Ő azért van itt, hogy a római légióknál sokkal hatalmasabb ellenfeleket győzzön le. Az emberiség legnagyobb ellenségeit pusztítja el: a Sátánt, a bűnt és a halált.

Jézus messiási bevonulását újabb kihívó cselekedetek követik. Jézus megtisztítja a templomot a pénzváltóktól (Márk 11,15–19), több témában is vitába száll a vallási vezetőkkel (Márk 11,27–33; 12,13–37), és egy példázatában gonosz szőlőmunkásokhoz hasonlítja őket, akik rosszul bánnak Isten szőlőskertjével, Izráellel (Márk 12,1–12). Mindezek a cselekedetek Izráel vezetőinek hatalmát kérdőjelezik meg és válaszra kényszerítik őket. Az ő válaszuk pedig az, hogy eltervezik Jézus megölését (Márk 11,18; 12,12; 14,1).

Jézus elfogatása, kihallgatása és keresztre feszítése nagyon sötét és felkavaró események Márk evangéliumában. Elfogatásakor Júdás, a tizenkettő egyike árulja el, és ráadásul az összes tanítványa magára hagyja őt. Mialatt Jézus kihallgatása folyik a nagytanács előtt, addig kint Péter, a tanítványok – magát váltig hűségesnek állító – vezetője háromszor tagadja meg Mesterét (Márk 14,29.31). Az igazságszolgáltatás megcsúfolásaként a római helytartó, Poncius Pilátus végül beleegyezik Jézus keresztre feszítésébe. Jézus a legnagyobb sötétségben, saját népétől elutasítva, az őt körülállók gúnyolásának kereszttüzében, a legközelebbi követőitől távol hal meg a kereszten. Úgy tűnik, még Isten is elhagyta őt, amikor a Zsoltárok 22,1-et idézve így kiált föl: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Márk 15,34).

És mégis, hívő szemmel tekintve ezekre az eseményekre, ez nem egy tragédia. Ahogyan Jézus azt korábban már számtalanszor megmondta, az ő halála része Isten szuverén tervének és céljának: engesztelő áldozat a világ bűnéért (Márk 10,45). A végső győzelem az áldozaton, a szenvedésen, a halálon és a feltámadáson keresztül válik valósággá.

Egy szokatlan befejezés

Márk leírja, ahogyan a Jézus halála és temetése utáni harmadik napon asszonyok egy csoportja megy a sírhoz, hogy megkenje Jézus testét. Megdöbbenve tapasztalják, hogy a követ valaki elhengerítette, a sír pedig üres. Egy angyal kijelenti nekik, hogy Jézus feltámadt a halottak közül. Az asszonyok össze vannak zavarodva: félelemmel és a látottakról hallgatva jönnek el a sírtól (Márk 16,1–8).

A legkorábbi kéziratokban – meglepő módon – itt ér véget Márk írása. Ezekből hiányzik Jézus feltámadás utáni megjelenéseinek leírása. A későbbi másolókat nyilvánvalóan zavarhatta ez a hirtelen befejezés, ezért ellátták az evangéliumot egy hosszabb zárlattal is, amely beszámol a feltámadás utáni jelenések egész soráról. Ez a hosszabb befejezés található a mi Bibliáinkban is, bár több kiadás lábjegyzetben hozzáteszi, hogy a legkorábbi és legjobban fennmaradt kéziratok nem tartalmazzák ezt a szakaszt.

Akkor mi a helyzet Márk evangéliumának végével? Mielőtt megpróbálnánk választ adni erre a kérdésre, szükséges néhány tisztázó jellegű megállapítást tennünk.

• Először is, nem igaz, hogy Márk evangéliumában ne lenne szó feltámadásról. Jézus több alkalommal is megjövendölte azt (Márk 8,31; 9,9–10; 9,31; 10,34; 14,28), és megmondta tanítványainak, hogy Galileában viszontlátják majd egymást (Márk 14,28).
• Másodszor, Márk evangéliuma mindvégig szavahihetőként ábrázolja Jézust, így Márk számára egyértelmű, hogy Jézus valóban feltámadt, és találkozott tanítványaival Galileában.
• És végül egy angyal is, akiben szintén teljes mértékben bízhatunk, kihirdeti a feltámadás tényét és azt, hogy a tanítványok Galileában találkozhatnak Vele (Márk 16,6–7).

Márk felől nézve tehát a feltámadás és Jézus feltámadás utáni megjelenései történelmi tények.

Akkor miért nem számol be Márk pontosan ezekről a találkozásokról? Egyes kutatók úgy vélik, hogy Márk igenis írt ezekről, csak a kézirat utolsó oldala elveszett. Bár ez sem kizárható, mégis valószínűbb, hogy a szerző szándékosan így akarta befejezni az evangéliumát. Sokféle szempontból az evangélium egésze hitre hívás a szenvedések és megpróbáltatások közepette. Márk olvasói, akik (ahogyan azt hamarosan látni fogjuk) valószínűleg maguk is szenvedtek a hitükért és szintén hallottak a feltámadásról, de nem láthatták Jézust testben. Így tehát ők is ugyanabban a helyzetben voltak, mint az asszonyok. Ők vajon hittel vagy félelemmel válaszolnak? Márk egész híradása – az üres sírról szóló beszámolóval együtt – arra buzdít, hogy a jövő bizonytalansága ellenére is higgyünk a félelem helyett.

Ki volt Márk és milyen céllal írt?

Szigorúan véve mind a négy evangélium szerzője névtelen. Mégis egy ókeresztyén hagyomány szerint János Márk, Barnabás unokaöccse a második evangélium szerzője (Kol 4,10). Aki ráadásul a jeruzsálemi gyülekezet egyik elöljáró asszonyának, egy bizonyos Máriának a fia volt (ApCsel 12,12). Valószínűleg pontos ez a beazonosítás. Az apostolok cselekedeteiben Márk nem jut különösen nagyobb szerephez – már csak ezért sem valószínű, hogy az egyház bármikor is kitalált volna egy olyan hagyományt, amelyben egy evangéliumot egy kevéssé ismert személynek tulajdonít.

Korai források szerint Márk nem csak Barnabással és Pállal (ApCsel 13,5.13; 15,37–41; 2Tim 4,11) szolgált együtt, hanem Rómában később Péterrel is. Egy ókeresztény egyházatya, Papiasz állítása szerint Márk Péter tolmácsa volt, és így az ő evangéliuma Péter igehirdetését tükrözi. Több okból is ésszerű ezt feltételeznünk:

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Márk az ő evangélium-elbeszélésében kijelenti, hogy Jézus a Messiás és Isten Fia, aki halála és feltámadása által megfizetett a bűneinkért és győzelmet aratott a Sátán, a bűn és a halál hatalma felett. Ez az örömteli hír egyúttal hitre és kereszthordozó tanítványságra hívja mindazokat, akik őt követni akarják.