Az evangélium, aminek folytatása van

• Eredeti cikk: Luke: The Gospel of the Savior for Lost People Everywhere
• Szerző: Mark L. Strauss
• Fordította: Rácz-Schliszka Gábor és Páll László
• Lektorálta: Páll László és Székely Pál Domokos

Lukács evangéliuma különleges helyet foglal el az örömhírről szóló négy beszámoló között. Nem csak, hogy a leghosszabb, de még korábbra is visszanyúl Jézus életének leírásában (Keresztelő János születésének ígéretével), és tovább is folytatódik (Jézus mennybemenetelével) a másik három tanúságtételhez képest. Emellett csak itt találunk említést Jézus gyermekkoráról, amikor tizenkét évesen a családjával Jeruzsálembe ment (Lukács 2,41–52). És ami a legfontosabb, Lukács az egyetlen, aki evangéliumához írt még egy folytatást is: Az apostolok cselekedeteit. Ebben a Jézus élete, halála és feltámadása utáni események az őskeresztény egyház megszületésének és növekedésének történetével folytatódnak.

A „Lukács–ApCsel” egysége

Szinte minden bibliatudós elfogadja Lukács evangéliumának és Az apostolok cselekedeteinek összetartozását. És ezalatt nem csak azt értjük, hogy a két könyvet ugyanaz a személy írta (ami egyébként igaz). Hanem azt, hogy ezekről, mint egyetlen mű két kötetéről beszélünk, amelyeknek így azonos, egymástól elválaszthatatlan céljuk, témájuk és teológiájuk van. Sőt, mi több, az irodalmi és teológiai egységességük alapján arra következtethetünk, hogy az evangélium megírása közben Lukács már előre gondolt Az apostolok cselekedeteinek könyvére is. Az első kötetben megkezdett történet így egészen Az apostolok cselekedeteinek végéig tart. Emiatt gyakran Lukács–ApCsel néven (angolul: Luke–Acts) hivatkoznak a szerző kétkötetes művére.

Már a legelső fejezetekben is találunk bizonyítékot erre az egységre. A Lukács 2,32-ben az agg Simeon azt prófétálja Jézusról, hogy ő nem csupán dicsőséget hoz Izráel számára, hanem azért is jött, „hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak.” Ez az Ézsaiás 42,6-ra és 49,6-ra való utalás, ahol a Szolga-Messiásról jövendöli azt a próféta, hogy helyreállítja Izráelt, a népeknek pedig világossága lesz, és szabadulást hoz számukra is. Bár ez a prófécia az evangélium elején hangzik el, annak beteljesülése csak Az apostolok cselekedeteiben válik valósággá, amikor számos pogány hitre jut. Pál apostol szintén az Ézsaiás 49,6-ot idézve alapozza meg a népek között végzett szolgálatát:

„Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.”

Az apostolok cselekedetei 13,47

Úgy tűnik, hogy amikor Lukács leírta Simeon Jézus felett elhangzó szavait (Lukács 2,32), akkor azzal már előrevetítette, hogy Az apostolok cselekedeteiben azoknak beteljesedésről még bővebben is írni fog.

Mire figyeljünk tehát a Lukács–ApCsel egysége kapcsán?

• Először is, amikor az evangéliumot olvassuk, akkor fél szemünkkel figyelnünk kell Az apostolok cselekedeteiben leírtakra.

• Amikor pedig Az apostolok cselekedeteit olvassuk, akkor sem szabad elfeledkeznünk az evangéliumban korábban már bemutatott főbb témákról.

Ezeknek a szempontoknak a fontossága akkor fog igazán kibontakozni előttünk, ha megvizsgáljuk Lukács evangéliumának néhány sajátos vonását.

Egyedi vonások és főbb témák Lukácsnál

Mi különbözteti meg Lukács evangéliumát a másik háromtól? Azon kívül, hogy van folytatása (ApCsel), az alábbi öt különleges részlet rávilágít az evangélium legfontosabb témáira.

Prológus (Lukács 1,1–4): Lukács mint történész és teológus

Lukács evangéliuma és Az apostolok cselekedetei az Újszövetségben lévő görög nyelvű irodalmi szövegek közül a legszebbek között vannak. Az evangélium prológusa (Lukács 1,1–4) kiváló példa erre. A korabeli hellenisztikus szerzőkre jellemző módon kötött, irodalmi stílusban megírt ajánlás Lukács szerzői szándékát fedi fel előttünk. A Jézus életéről és szolgálatáról szóló, szemtanúktól származó beszámolók körültekintő vizsgálata után „szép rendben” írja meg elbeszélését azzal a céllal, hogy olvasóként „meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak.” Ebből kitűnik, hogy Lukács célja egyszerre történeti és teológiai. Ő úgy ír, mint egy lelkiismeretes történész, aki szép rendben jegyzi le az általa feltárt dolgokat, hogy ezáltal is megerősítse a keresztény üzenet igazságát. Ennek tartalma pedig nem más, mint az Isten által Izráelnek adott ígéretek folytonossága és beteljesülése a Messiás (Krisztus) Jézusban és az ő egyházában.

Jézus születéstörténete (Lukács 1,5–2,52): Az Ó- és az Újszövetség közötti folytonosság

A két szövetség közötti folytonosság egyértelműen megmutatkozik a születéstörténet leírásában. Erről az eseményről Lukács mellett csak Máté tudósít. Mindkettőjük esetében igaz, hogy a céljuk nem csupán abból állt, hogy kielégítsék a Jézus korai évei iránt érdeklődő olvasók kíváncsiságát. Ezek a beszámolók sokkal inkább egyfajta nyitányként értelmezhetők, amelyek az adott evangéliumban fontos témákat vezetnek fel. A szabályos irodalmi formában megírt prológus  (Lukács 1,1–4) után a szerző az attól erősen elütő héber (zsidó) Írások hangján szólal meg, amely stílusában emlékeztethet minket a Septuagintára, annak első görög nyelvű fordítására. Így ír Jézus születéséről: „Heródesnek, Júdea királyának idejében…” (Lukács 1,5) Ez hasonlít arra, ahogyan mi kezdenénk elmesélni egy történetet: „Réges-régen, egy messzi-messzi országban…” Lukács azzal a szándékkal vált ezen a ponton stílust, hogy az olvasót a judaizmus és a zsidó Szentírás világába röpítse.

A történet a judaizmus szívében, a jeruzsálemi templomban kezdődik, ahol egy zsidó pap, Zakariás, illatáldozatot mutat be az ÚRnak (Lukács 1,5–9). Ez a rész hemzseg az ószövetségi motívumoktól. A bemutatott szereplők a zsidó kegyesség megtestesítői. Zakariás és Erzsébet – Keresztelő János szülei – „igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint” (Lukács 1,6). Erzsébet azonban meddő, nem lehet gyermeke egészen addig, amíg Isten meg nem nyitja a méhét. Ez is egy az Ószövetségben gyakran visszatérő motívum (1Mózes 18,11; 25,21; 30,22–23; Bírák 13,2; 1Sámuel 1,2). Angyal hirdeti meg János és Jézus elközelítő születését, amire szintén találunk korábbi ószövetségi példákat (1Mózes 16,11; 17,16.19; 18,1-15; Bírák 13,2-23; lásd még Ézsaiás 7,14). A történet szereplői rendszerint bibliai képekkel gazdagon átszőtt dicshimnuszban törnek ki, amelyek az ószövetségi zsoltárokra emlékeztetnek (Lukács 1,46-55.67-79; 2,29-32).

Bár Lukács nem idéz olyan sokszor az Ószövetségből, mint Máté, elbeszélése mégis tele van ószövetségi képekkel és motívumokkal. Ezekkel céltudatosan rámutat arra, hogy nem egy új vallás születéséről ír, hanem egy korábbinak a beteljesedéséről. Isten Izráelnek tett ígéretei Jézus, a Messiás által teljesednek be.

Út Jeruzsálembe (9,51–19,27): Isten szeretete az elveszettek iránt

Egy harmadik egyedi része Lukács evangéliumának Jézus hosszúra nyúló útja Jeruzsálembe. Nagy általánosságban Jézus nyilvános szolgálatának leírásában Lukács a Márk által is használt vázat követi. Mindez egy kiterjedt galileai szolgálattal kezdődik, melynek során Jézus tanítványokat hív el, igét hirdet és tanít, csodákat tesz, valamint összetűzésbe kerül a vallási elittel (Márk 1–10; Lukács 3–9). Jézus ezután a közelgő páskaünnep miatt Jeruzsálem felé veszi az irányt, ahol a vallási vezetőkkel szembeni nézeteltérése egészen odáig fajul, hogy elfogják és keresztre feszítik, és végül feltámad a halottak közül.

A Márk és Lukács evangéliuma közötti leginkább szembetűnő felépítésbeli eltérést éppen ez a hosszú utazás teszi ki, amit a szakirodalomban „Lukács úti beszámolója” vagy „középső szakasz” néven, vagy mint „Jézus útja Jeruzsálembe” ismerünk (Lukács 9,51–19,27). Míg Márk mindössze fél fejezetet szán ezeknek a történéseknek a leírására (Márk 10,32–55) – és így nála Jézust szinte azonnal Jeruzsálem közelében találjuk (Márk 11,1–11) –, addig a „lukácsi úti beszámoló” ugyanezt tíz fejezeten keresztül taglalja (Lukács 9,51–19,28). Jézus nem nyílegyenesen Jeruzsálembe tart, hanem egyik helyről a másikra vándorol. De közben mégis újból és újból azt olvassuk, hogy úton van Jeruzsálem felé (Lukács 9,51–56; 13,22.33; 17,11; 18,31; 19,11.28.41). E fentiek alapján röviden összefoglalva elmondhatjuk, hogy az utazás teológiai motívuma – még ha az nem is egy közvetlen A-ból B-be tartó útvonalat tár elénk – megerősíti számunkra, hogy Jézus eltökélt szándéka elérni jeruzsálemi célját.

Az úti beszámoló tíz fejezetében találjuk a legismertebb jézusi példázatok egy részét: az irgalmas samaritánus, a bolond gazdag, a nagy vacsora, a tékozló fiú, a gazdag és Lázár, a hamis bíró, valamint a farizeus és a vámszedő történetét. Emellett Lukács az utazás legemlékezetesebb pillanatait is megörökíti, beleértve a Mária és Márta otthonában tett látogatást, a tíz leprás meggyógyításáról és a Zákeusról szóló történeteket. E jellegzetessége miatt időnként ezt a részt a „kirekesztettek evangéliumának” is nevezik, hiszen ebben az egységben rengeteg példázat és történet szól arról, hogy Isten szereti és befogadja az elveszettet és a kívülállót.

A Jeruzsálembe tartó utazás történetének középpontja a 15. rész a három elveszett dologról szóló példázatával (az elveszett juh, drahma és [tékozló] fiú története). Ezek felfedik:

1. Isten bűnösök iránti szeretetét.
2. Isten azon vágyát, hogy helyreállítsa őket.
3. Az ingyen bűnbocsánat lehetőségét a megtérők és a hittel hozzá fordulók számára.

A „központi szakasz” csúcspontja a Zákeus-történet (Lukács 19,1–11), ahol egy fővámszedő fogadja el Jézus hívását. A vámszedőket széles körben gyűlölték akkoriban, hiszen nem csak, hogy árulókként lepaktáltak a római vezetőkkel, de kegyetlenül ki is zsákmányolták saját honfitársaikat. Egy fővámszedő pedig, aki a többi vámszedő munkáját felügyelte, a rosszak legrosszabbja volt.

És mégis, amikor Zákeus felel a hívásra, akkor Jézus kijelenti:

„Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”

Lukács 19,10-11

Ez az állítás foglalja össze Lukács központi gondolatát. A Messiás Jézus eljövetelével Isten végidőkbeli szabadítása érkezett meg hozzánk. És ez mindenki számára elérhető, aki hittel válaszol – múltjától, társadalmi státuszától vagy éppen etnikai hovatartozásától függetlenül.

A feltámadás: A szenvedő Messiás igazolása

A Lukács evangéliumának kulcsfontosságú gondolatait megmutató 4. szakaszban a feltámadott Jézus megjelenéseiről szóló tudósításokat találjuk (24. fejezet). A többi evangéliumhoz hasonlóan itt is az asszonyok találják meg vasárnap reggel az üres sírt (Lukács 24,1–12). De emellett a szentíró még egyedülálló módon arról is beszámol, ahogyan Jézus az emmausi úton megjelenik két tanítványnak (Lukács 24,13–35). Miközben haladnak céljuk felé, a feltámadott Jézus kettejükhöz szegődik, azonban nem ismerik fel őt. A névtelen útitárs megkérdezi, hogy miről beszélgetnek éppen, és megosztják vele a jeruzsálemi történéseket: rendkívüli tanítása és csodái alapján Jézus egyértelműen Isten prófétája volt. Ők abban reménykedtek, hogy talán több ennél, hogy ő a Messiás, Izráel Megváltója. A kereszten azonban szertefoszlott minden reményük.

Jézus válaszul kiigazítja a félreértésüket:

„Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.”

Lukács 24,25-27

Jézus mindvégig arról tanúskodik: az egész Isten terve volt, hogy a Messiásnak szenvednie kell, egészen a haláláig. Jézus már korábban is beszélt úgy magáról, mint szenvedő prófétáról (Lukács 4,24; 6,23; 11,47–50; 13,33–34) és szenvedő Emberfiáról (Lukács 9,22.44; 18,31; 22,22; 24,7). De ez az első alkalom, hogy az evangélium nyíltan kijelenti: a Messiásra szenvedés és halál vár. Innentől kezdve Lukács beszámolójában ez refrénként újra és újra visszatér (Lukács 24,46; ApCsel 3,18; 17,3; 26,23). Jézus kereszthalála nem teszi semmissé azon kijelentését, hogy ő a Messiás. Sőt, mi több, egyenesen bizonyítja, hiszen az Írások erről előre tanúskodtak, és Isten szándéka és célja is a kezdetektől ez volt: a Messiás szenvedni fog, majd pedig feltámad a harmadik napon, és elhozva a bűnök bocsánatát. A tanítványok küldetése – a Szentlélek ereje által – az, hogy a megváltásnak ezt az üzenetét elvigyék a föld végső határáig (Lukács 24,44–49; ApCsel 1,8).

A mennybemenetel: A felmagasztalt Úr a Szentlélek által felhatalmazza az ő egyházát

A mennybemenetel az ötödik egyedi beszámoló Lukács evangéliumában. Noha először csak röviden ír erről (Lukács 24,50–51), később, az ApCsel elején már részletekbe menően számol be az eseményről (ApCsel 1,1–11). A mennybemenetel megtörténte Lukács olvasatában két szempontból is kulcsfontosságú:

Egyrészt a feltámadással együtt ez igazolja Jézus messiási voltát. Péter is pünkösdi beszédében rámutat arra, hogy bár a gonosz emberek megölték Jézust, Isten feltámasztotta a halálból, és felmagasztalva a jobbjára ültette őt, mint Urat és Messiást. Jézus mennybemenetele tehát hitelességének bizonyítéka (ApCsel 2,22–36).

Másrészt azért is fontos a mennybemenetel, mert Jézus ebből a felmagasztalt helyzetéből mint uralkodó Király és Messiás tölti ki ránk Szentlelkét (ApCsel 2,33). A Lélek eljövetele erősíti meg a végidők kezdetének tényét (ApCsel 2,16–21, Jóel 3-t idézve), és ő hatalmazza föl és vezeti az apostolokat az ApCselben végig, hogy elvigyék az evangéliumot a föld végső határáig (ApCsel 1,8).

Ki volt Lukács, és milyen céllal írt?

Bár a harmadik evangélium szerzője sehol sem nevezi meg közvetlenül magát, az egyházi hagyományok alapján feltételezhetjük, hogy Lukács, az orvos (Kolossé 4,14), Pál apostol egyik munkatársa lehetett ennek a könyvnek az írója (Filemon 24). Közvetett bizonyítékokat találunk még Az apostolok cselekedetei „mi-szakaszaiban” is, amelyekben a szerző a megszokottól eltérően Pálról és őt a misszióban kísérő útitársairól nem harmadik személyben („ő” vagy „ők”) nyilatkozik, hanem többes szám első személyben („mi”). Ez pedig a személyes jelenlétére utalhat bizonyos eseményeknél. Mindebből kiderül számunkra, hogy a szerző Tróászban csatlakozott Pálhoz a második missziói útján (ApCsel 16,10–17), és Filippiben (feltételezett szülővárosában) maradt Pál távozása után. Majd ismét itt csatlakozott Pálhoz, amikor ő már a harmadik missziós útjáról visszafelé tartott (ApCsel 20,5–21,18). A továbbiakban Pállal maradt elfogatása után is, elkísérve őt Rómába tartó útján (ApCsel 27,1–28,16).

Lukács nyilvánvalóan Pál apostol hűséges barátja volt, hiszen a második római fogsága idején is mellette állt (2Timóteus 4,10–11), egészen Pál kivégzéséig. Őt levelében az apostol nem a zsidó, hanem a pogány származású munkatársai közé sorolja (Kolossé 4,11–14). Lukács hellén háttere magyarázatot adhat az általa hirdetett örömhír egyetemességének kihangsúlyozására. Hiszen ez a megváltás üzenete mindenki számára: pogányoknak és zsidóknak egyaránt.

Lukács művének mindkét kötetét egy Teofilosz nevű embernek ajánlja (Lukács 1,3; ApCsel 1,1). Bár nem tudjuk közelebbről beazonosítani személyét, de egyértelműen magas státusza lehetett, hiszen Lukács „nagyra becsült Teofilosz”-ként említi őt. A legjobb feltételezésünk szerint talán egy mecénás lehetett, aki anyagilag járult hozzá Lukács két kötetének megírásához. Természetesen az is lehetséges, hogy egy frissen megtért keresztény vagy éppen egy még kereső hitetlen volt. Így mindennek pontosan utánajárva szeretne Lukács egy megbízható beszámolót adni, „hogy meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak.” (Lukács 1,4)

Még ha Lukács Teofilosznak is ajánlja művét, világos, hogy szemei előtt egy szélesebb olvasóközönség lebegett. Az alapján, hogy milyen sokat foglalkozik a megváltás egyetemes voltának igazolásával, illetve annak fényében, hogy milyen hangsúlyosan védelmezi Pál pogánymisszióját, valószínűsíthetjük, hogy egy elsősorban nem zsidókeresztényekből álló gyülekezet vagy gyülekezetekből álló csoport számára írta könyveit.

Az is elképzelhető, hogy ezeket a hívőket éppen akkor támadások érték és kétségbe vonták hitük igazságát. Lukács írásaival erre válaszolva rámutat arra, hogy a kereszténység nem egy új vallás. Hanem sokkal inkább az Isten által Izráelnek adott ószövetségi ígéretek beteljesedése. Jézus egyértelműen a zsidó Messiás, ugyanakkor az egész világ Megváltója is. Halála, feltámadása és mennybemenetele bűnbocsánatot hozott nem csupán Izráel, de minden hittel válaszoló ember számára is. A megváltásnak ebben az új korszakában már – a zsidókból és pogányokból álló – egyház testesíti meg Isten valódi népét.