Miként világít rá a Biblia a kereszt jelentőségére

• Eredeti cikk: “Why Did Jesus Have To Die?” (A Question Worth Unpacking)
• Szerző: Shara Drimalla, Dr. Ben Tertin, Dr. Tim Mackie
• Fordította: Szatmári Zsófia, Páll László
• Lektorálta: Páll László, Székely Pál Domokos

Ha megkérdeznéd másoktól, hogy: „Miért halt meg Jézus a kereszten?” – öt embertől tizenkét különböző választ kapnál.

Van, akinek mindez az áldozatról, bűnről és megbocsátásról szól. Mások számára ez Jézus halál feletti totális győzelmét vagy önzetlenségének legnagyobb példáját jelenti. Azonban mindegyik nézőpont olyan kérdéseket vet fel, amelyek megválaszolásához mélyreható kutatást kell végezni.

A Biblia ezzel szemben egy egyszerű, mégis mély magyarázatot ad erre a tényre:

Jézus úgy döntött, hogy Istennek az emberiség iránti szeretete miatt vállalja a halált. Ez nyilván bővebb kifejtést igényel, de a Biblia háttértörténetében világosan tárul fel ez a nagyívű gondolat és az, hogy mi következik ebből. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a bibliai háttértörténet néhány kulcselemét, amelyek más megvilágításba helyezik ezt az egyébként is mély igazságot.

Az, hogy Jézus meghalt „értünk”, egy nagyon sokrétű állítás

Jézus első követői eltérő hangsúlyokkal és árnyalatokkal írták le Mesterük halálát. Ha összegyűjtöd az ezt összefoglaló idézeteket (1Korinthus 15,1-4; Róma 5,6-8; 1János 2,1-2; Zsidók 2,9), egyúttal azt is észreveheted, hogy van bennük egy közös kifejezés: „Jézus meghalt értünk” (vagy másként: „a mi bűneinkért”). Bármennyire is letisztult ez a gondolat, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy: mégis milyen értelemben tette ezt értünk?

Az Újszövetség általában két görög elöljárószó egyikével fejezi ki azt, amit mi az „értünk” kifejezéssel fordítunk.

• Az egyik a hyper (ὑπέρ), amit általában úgy fordítunk, hogy „valakiért”. De a hyper tág jelentéstartammal bír, beleértve a következőket is: „valaki javára/kedvéért/érdekében”, „valaki helyett/nevében”, „valami miatt, valamiért”.
• Az újszövetségi szerzők máshol a peri (περί) elöljárószót használják erre való utalásként. A perinek is széleskörű jelentése van, amibe tartozik többek között: a „valamiért”, „valami körül, közelében”, „valami okán/miatt”, „valamit illetően” és „valamire nézve/tekintettel/vonatkozóan”.

Amikor ezt a két elöljárószót használva azt írják a szerzők, hogy „Jézus meghalt értünk”,  arra gondolnak, hogy az emberek javára tette ezt? Vagy azt értik ez alatt, hogy az emberek helyett halt meg? Vagy azt mondják, hogy az emberek miatt halt meg – amiatt, amit vele és másokkal tettünk? Vagy inkább az emberek iránti szeretete okán? Elképzelhető, hogy mindegyik válasz helyes lenne? Talán az ő halála mindezeket egyszerre magában foglalja – de még sok mást is.

Pál apostol segít megtalálni a fókuszt, amikor az 1Korinthus 15,3-ban úgy fogalmaz, hogy Jézus meghalt a bűneinkért „az Írások szerint”. Ez alatt a bibliai háttértörténetre gondol. És mivel az Újszövetség könyvei még ekkor nem voltak összegyűjtve (hiszen épp akkor íródtak), tudhatjuk, hogy itt a zsidó Írásokról beszél.

Vizsgáljunk meg néhány kulcsjelenetet a Bibliában, melyek segíthetnek meglátni, hogyan halt meg Jézus „az Írások szerint” – kezdve az édenkerti történettel, amiben először találkozunk azzal az alapvető tapasztalattal, hogy az emberek meghalnak. Nehéz lenne megértenünk Jézus halálát anélkül, hogy nem gondoljuk végig: mi magunk miért is halunk meg?

Miért kell meghalnunk?

Miért őszülünk és ráncosodunk meg? Miért halunk meg végül mindannyian és „térünk vissza a porba”, ahogyan az 1Mózes 3,19 fogalmaz?

Az 1Mózes 1-ben Isten szava életre hívja az általa jónak teremtett világot. Az 1Mózes 2-ben pedig meglátjuk a teremtésen belüli két fontos tér, a teljes világ és az Édenben ültetett különleges kert (1Mózes 2,8) közötti különbséget.

A kert olyan, mint egy otthon Isten számára. Hiszen a menny földi képe, ahol Isten az emberekkel sétál és megosztja velük, mint partnereivel végtelen és gazdag életét. És mivel Isten az élet végtelen forrása, a kert halálmentes terület. A kerten kívüli világban is van szépség, jóság és élet, de egyszer lejár a szavatosságuk. Az élőlények porból lesznek és oda is térnek vissza, tehát meghalnak. Érdekes módon Isten az embert a kerten kívül formálja meg, a por birodalmában.

Isten az ádámot – vagyis az embert – az adámából (magyarul: „föld, agyag vagy por”), a talaj anyagából formálja meg (1Mózes 2,7). Miután megformálja az ádámot és az élet Lelkét leheli belé, ültet egy kertet és abba helyezi el őt (1Mózes 2,8.15). Amikor már a kertben van, Isten döntés elé állítja: az emberek élhetnek vele a kertben örökké, vagy a kerten kívül visszatérhetnek a porba – az adámába. Nyilvánvalónak tűnik, hogy mi a jó választás. Miért akarna bárki elmenni a kertből?

Isten két fát ültet, amik az élet vagy halál közötti választás lehetőségét jelképezik, az élet fáját és a jó és a rossz tudásának fáját (1Mózes 2,15-17). Ha valaki az élet fájáról eszik, bízik Isten bölcsességében, és így örökké él vele az ő vezetése szerint. A jó és a rossz tudásának fájáról enni viszont az emberi bölcsességbe vetett bizalmat jelenti, és egyúttal az isteni vezetés és az általa kínált élet elutasítását. Ha arról a fáról eszel – mondja Isten –: „halállal lakolsz” (1Mózes 2,17).

Az emberek valószínűleg sosem akarták elhagyni a kertet, de nem vették komolyan Isten szavát és az ő bölcsessége helyett inkább egy kígyóravaszságú csaló bölcsességében bíztak. A rossz választás után az ember (ádám) kiűzetik a kertből, vissza oda, ahol eredetileg megformálódott, „a földbe (adámá), mert abból vétettél” (1Mózes 3,19). Az ember tehát a kerten kívül kell, hogy éljen, ahol ráncos lesz és megőszül a porba visszafelé vezető úton.

Az édenkerti történet fő üzenete az, hogy azért halunk meg, mert már a kezdetek kezdetén elutasítottuk Isten számunkra felkínált lehetőségét a legjobb életre. Isten ajándéka megkívánja, hogy feladjuk az életről alkotott elképzelésünket azért, hogy megkaphassuk azt az igazi életet, amit ő adni akar. A tragikus az, hogy gyakran a saját bölcsességünkre épített életet választjuk, és ezzel pusztulásba sodorjuk magunkat. A választás gyakran olyan ártatlannak tűnik, mint amilyen egy kívánatos, csábítóan kinéző gyümölcs elfogyasztása (lásd 1Mózes 3,6), de amikor ez a választás ellentétes Isten bölcs vezetésével, romlottá teszi az életet és halált terem.

A halál lenne a mi végzetünk?

Isten nemcsak száműzi az embereket az Éden kertjéből, hanem két kerúbot és egy villogó lángpallost (vagy lángoló kardot) helyez annak bejáratához, hogy ne térhessenek oda vissza (1Mózes 3,24). Isten merő kegyelemként gondol erre a tettére, mert ezáltal megakadályozza, hogy az emberek örökké éljenek romlott állapotukban (1Mózes 3,22). Ez azonban egy paradoxont hoz létre a történetben. Hiszen az 1Mózes 1-ből tudjuk, hogy Isten terve az, hogy a saját képmására formált emberekkel szoros szövetségi kapcsolatban legyenek, és így vigyázzanak együtt a teremtés rendjére. De hogy valósulhatna meg ez, ha az emberek örök életének helyreállításához vezető utat lángoló karddal álló angyalok állják el – ami egyenesen halált jelent?

Az lenne a legszörnyűbb tragédia, ha a történet itt érne véget, mert úgy tűnik, mintha Isten véglegesen szakított volna az emberiséggel. De még csak a harmadik fejezetnél járunk, a történet éppen, hogy elkezdődött!  Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Isten nem hagyja magára szövetséges teremtményeit a sír szájában.

Mivel az emberek nem térhetnek vissza az Éden kertjébe anélkül, hogy meghalnának, Isten egy másik utat készít, ami a végleges megoldás felé tereli őket. Amikor Isten a Sínai-hegyhez vezeti az izráelitákat, utasításokat ad nekik egy hordozható találkozási pont, a szent sátor elkészítésére, ahová Isten elhozza népének az ő édenkerti otthonát. Később egy templom épül Jeruzsálemben, ahol Isten kegyelméből ugyanez zajlik le. Végül pedig Isten olyan közel hozza örök életét, amennyire csak lehet – emberré lesz a názáreti Jézus személyében.

Mindegyik lépés azt mutatja, hogy Isten nem akarja eldobni emberiséggel való szövetségi kapcsolatát. Inkább mellénk szegül a porba, megmutatva, hogy: az igazi élet egységben lenni Istennel, halálunk pedig csupán átmeneti tragédia, nem a teljes vég.

Most pedig nézzük meg, hogyan segítenek a szent sátor és a templom szertartásai jobban megérteni Jézus halálát.

Megőrizni az életet a halál által

A bibliai történet megy tovább, az emberek megtanulnak a kerten kívül is túlélni: harcolnak ellenségeikkel, fáradsággal bírják termőre a földet és szenvednek. Isten először ebben a térben csatlakozik hozzájuk, úgy, hogy segít nekik létrehozni egy hordozható sátrat, a szent hajlékot, és arra ad utasítást, hogy töltsék meg az Éden jelképeivel. Ezzel Isten azt mondja, hogy: „Bár kívül vagytok a kerten, ahol én lakom, de szeretlek titeket, ezért most oda megyek, ahol ti éltek, hogy megízlelhessétek az édenkerti életet, és majd egyszer visszatérjetek arra a helyre, ahova eredetileg szántalak benneteket.”

Ahogy a kert, úgy a szent sátor is halálmentes övezet. Olvasva építésének, rendben tartásának és szertartásokkal tarkított istentiszteleteinek törvényeit (lásd 2Mózes 25-28; 3Mózes 1-27), világossá válik, hogy a sátorba semmi sem juthat be, ami a halállal kapcsolatos. A szent hajlék tele van gránátalmák, olajfák, mandulavirágok és mindenféle ízletes és szép gyümölcsfák jelképeivel, de a szentek szentje bejáratánál a kárpitra kerúbok vannak szőve, amik elzárják az oda vezető utat. Ha a sátor udvarának bejáratánál állsz, látod két oldalon a kerúbokat, köztük pedig az oltár tüzét. Ez emlékeztet az Éden kertjénél álló kerúbokra és a köztük villogó lángpallosra. Mindez azt hivatott közvetíteni, hogy belépni Isten lakóhelyére olyan, mintha újra belépnénk az Édenbe.

De emlékezz a paradoxonra! Az édenkertben játszódó történet világossá tette, hogy aki újra be akar menni az Éden kertjébe, annak meg kell halnia a tüzes angyalkard által. Hogy kerülhetnének az emberek vissza Isten jelenlétébe, ha közben meghalnak? És ha halottak, hogy tudnának már tenni bármit is?

Ezzel bepillantást nyerünk a kegyelem titkába, amit bővebben felfedezhetünk a 3Mózes 16-17-ben. Isten elfogadja egy ártatlan helyettesítő életét, ha azt feláldozzák „valakiért”. Az áldozati szertartás során egy hibátlan (vagyis „ártatlan”) állat életét veszik el egy sokkal kevésbé ártatlan emberé helyett, aki különben nem tudna visszatérni Istenhez anélkül, hogy meghalna. Az állat közvetlenül a szent sátor előtt hal meg, így a pap a vér hordozójaként „keresztüljuthat” a kerúbok és a villogó lángpallos övezte veszélyes határon a szimbolikus Édenbe. Ott az ártatlan állat élete egy ember érdekében Isten irgalmáért folyamodhat, amire ő ennek megfelelően válaszol. Az állat az emberért, az ő nevében és helyette hal meg, lehetővé téve, hogy az ember „túlélje” a halált és újra közösségben legyen Istennel.

Fontos megértenünk, hogy az emberek nem pusztán reménykedve járulnak Istenhez így – a neki bemutatott áldozatért cserébe – az áhított kegyelemért. Hiszen eleve Isten hívta életre ezt a szertartást: ő adta az engesztelést szerző vért (3Mózes 17,11). Amikor az emberek Istennek ajánlják ezen állatéleteket, tulajdonképpen azt nézik végig, ahogyan Isten adja az állatot Istennek, aki végül el is fogadja azt.

Az állatáldozatokkal kapcsolatos parancsolatokon keresztül Isten megmutatja, hogy az akaratával ellentétesen meghozott döntések eredménye mennyire valóságosan a halál. Az emberek ezáltal érzékelik döntéseik kézzelfogható és véres következményeit. De azt is látják, hogy Isten a halálon keresztül meg akarja őrizni az emberi életet. Egy képviselő megy keresztül a lángokon más nevében, feláldozva magát és megmentve egy másik életet. Mintha Isten egy olyan halált tervezett volna, ami az embert nem pusztítja el véglegesen. Ez egy olyan halál, ami legyőzi a halált.

Túl a szent helyeken és áldozatokon

Amikor Izráel végre letelepedik saját földjén, alapvetően ugyanez a szertartás folytatódik tovább a templomban. A szentek szentjét még mindig a két édenkerti kerúbot ábrázoló szőtt kárpit őrzi, az oltár (a villogó lángpallos) pedig még mindig annak közepén helyezkedik el.

Először a kertben, aztán a sátorban, majd itt a templomban nem juthat át senki sem a kerúbok blokádján Isten jelenlétének színhelyére, mert, ahogy az első emberpárt, minket is megrontott a halál azáltal, hogy a saját bölcsességünkbe vetettük bizalmunkat. A két kerúb szimbóluma emlékeztet minket arra, hogy mindannyian a kerten kívül vagyunk, elszakadva Istentől, ahol előbb-utóbb visszatérünk az ’ădámá^h-ba, a porba. De az Isten kertszerű lakhelyére való belépésért hozott állatáldozat szimbóluma azt sugallja, hogy még a halál sem tudja meghiúsítani Istennek azt a szándékát, hogy újra kapcsolatba lépjen az emberiséggel és helyreállítsa az emberek örök életét. Túlságosan szeret minket ahhoz, hogy magunkra hagyjon.

Évszázadok telnek el áldozati szertartásokkal, és bár a felajánlások és egyéb szertartások tanítják az embereket és útmutatást adnak, nem elegendőek ahhoz, hogy megváltoztassák a valóságot vagy megoldják a problémát. Az emberek életében továbbra is jelen vannak a háborúk, betegségek és temetőkertek. Az édenkerten kívüli élet valósága nehezedik ránk, ami mély vágyat – egy reményteljes várakozást – ébreszt bennük aziránt, hogy Isten egyszer majd végleg véget vessen a romlottságnak és a halálnak.

Itt térünk vissza Jézus kereszthalálához.

Miért halt meg Jézus?

János evangéliumának első sorai egy hatalmas fordulatról szólnak. A világegyetem – változhatatlan, kifürkészhetetlen, legyőzhetetlen – Teremtő Istene magát megalázva csatlakozik hozzánk, a mi megromlott és halálba vezető kerten kívüli állapotunkhoz.

Azt olvassuk, hogy Isten közöttünk vert sátrat, vagyis itt állította fel lakóhelyét azáltal, hogy emberré lett és csatlakozott hozzánk az Édenen kívül (János 1,14). Amikor azt választotta, hogy velünk lesz, egyúttal arról is döntött, hogy megtapasztalja a halált. Ebben az értelemben Jézus azért halt meg, mert mi emberek mind meghalunk.

A Biblia első fejezeteiből látszik, hogy valódi halál szükséges ahhoz, hogy újra egyesüljünk Istennel és visszatérhessünk a kertbe, az örök életbe – a kerúbok és a villogó lángpallos szimbolizálják ezt. Ne feledd, a halálos visszatérés a kertbe arról szól, hogy feladjuk azt, hogy saját magunk határozzuk meg, hogy mi a jó és a rossz, hiszen első helyen ez az, ami a halálba vitt minket. A szent sátor és a templom áldozati szertartásain keresztül Isten azt üzeni népének, hogy újra együtt akar lenni velük, és meg akarja őrizni életüket a halálon keresztül.

Isten valóságos emberré lett, hogy megtapasztalja ugyanezt az emberi halált. Pál apostol úgy fogalmaz, hogy Isten Jézust „bűnné tette értünk”, pedig „nem ismert bűnt” (2Korinthus 5,21). Jézus vállalja a megromlott emberi test fájdalmát és halálát, annak ellenére, hogy nem ismeri és sohasem választja a bűnt. Ebből tudhatjuk meg mit jelent a kereszt titka. Isten szeretete miatt leteszi életét értünk – a mi nevünkben és a javunkra.

Krisztusban Isten a kerten kívül találkozik velünk, aki halálával átjutott a kertbe visszavezető, kerúbokkal és karddal őrzött végzetes határvonalon. Mikor Jézus Jeruzsálemben meghal a kereszten, a szentek szentjét elzáró kerúbokkal átszőtt kárpit fentről lefelé kettéhasad. Immár szabad az út Isten jelenlétébe! Ebben az értelemben Jézus azért halt meg, hogy megnyissa az emberiség számára az Istenhez visszavezető utat (lásd János 10,9-10; 17,20-23).

És Jézus azáltal, hogy ugyanazon emberként támad fel, mint aki halála előtt volt, felfed egy mélyen rejlő titkot a halálunkról. Mi (logikusan) azt feltételeztük, hogy a halál az emberi élet teljes végét jelenti, de Jézus feltámadása mást mond el erről. Az ő feltámadása azt jelenti, hogy valóban testvérei vagyunk és egy nap majd csatlakozunk hozzá a feltámadásban. Halála és feltámadása együtt hirdetik: „Az élettelen vég, amitől féltek, nem létezik! Engedjétek, hogy az Istennel folytatódó életben megmutatkozó szeretet kiűzze belőletek a halálfélelmet!”

A halálfélelem a kígyó egy újabb hazugsága, ami arra vesz rá minket, hogy felhalmozzunk dolgokat ahelyett, hogy nagylelkűen élnénk az életünk. A halálfélelem becsap minket, ezért harcolunk a felebarátainkkal és kovácsolunk kardot ellenségeink megölésére. Mindannyian a kerten kívül élünk és a génjeinkben van a félelemtől fűtött ösztön, hogy bármi áron megvédjük magunkat. Ez elkerülhetetlen. — Hacsak egy igaz ember meg nem mutatja, hogy a halál csupán átmeneti és nem végleges valóság. Pontosan ez Jézus halálának egy újabb értelme. És ha rá figyelünk, az ő szeretettel teli útja lassan, de biztosan messze elűz tőlünk minden halálfélelmet.

Ítélkezés és utálat helyett elkezdhetünk megbocsátani és szeretni. Elkezdhetünk áldást mondani az átkok helyett – gyilkos fegyvereinkből életet hozó kerti szerszámokat kovácsolni (Ézsaiás 2,1-4). Jézus megmutatja, hogy a halál kegyetlenül lesújtó, de nem a vég. Életünk megerősödik és kivirágzik, ha azzal töltjük, hogy szabadon tanuljuk az együttélés folyamatos, szeretetteljes, édenkerti módját.

Összegzés

Rengeteg kérdés maradhatott még bennünk Jézus kereszthalálával kapcsolatban. De bármelyik választ vagy látásmódot is szeretnénk felfedezni, jusson eszünkbe, hogy Jézus több mint egy módon halt meg értünk. Sok egymásba szövődő, árnyalt és csodálatos magyarázat bontakozik ki a bibliai történet elbeszéléséből, amik végső soron mind arra emlékeztetnek, hogy Jézus az ő múlhatatlan szeretete miatt halt meg értünk.

Amint Pál apostol mondja: „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róma 5,8). Isten szeretetét legteljesebben Jézus halála mutatja meg, amikor maga Isten lép be a halállal és porral ellepett világunkba, hogy őbenne túléljük a halált és az Istennel töltött örökké tartó jó életbe térjünk vissza.

Mindezt, sőt még ennél is többet ért Pál azalatt, hogy: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint.” Jézus azért halt meg értünk, mert szeret minket.

Fedezd fel a BibliaProjekt videóit és anyagait!

---

Támogasd az Alapítvány munkáját!